18.fejezet

Váratlan

Zene

Elizabeth Taylor
"Engem nem érdekel, hol leszel jövőre. Nem érdekel, ha őrült vagy. Csak annyit tudok, hogy veled akarok lenni. Nem értem mit csinálsz. Olyan értelmetlennek tűnik minden, olyan értelmetlennek. De amikor veled vagyok minden más. Nem tudom miért."
(Keith)

Több szóval is illetném a második délutánt amit ébren töltöttem a kórházban. Szívszorító, dühítő és elgondolkodtató. De mindezek mellett borzasztóan lassan teltek a percek de a történések egy óra alatt lezajlottak. A kínos beszélgetések tele érzelemmel és könnyekkel. Könnyekkel amitől szívszorító lett mert tudtam, miattam vannak. És beszélgetések amitől világosabbá váltak a dolgok de némelyik félelemmel töltött el. Mint a gondolat hogy lehet szándékosan löktek el. De már a tények is borzasztóak voltak. Hogy kómába is eshettem volna vagy elvesztettem volna pár emléket. 
 Régebben buta módon felejteni akartam. Felejteni a rosszat amik történtek velem. De most mikor ez is a pakliba volt, rájöttem hogy inkább érezzem a fájdalmat mint hogy elfelejtsem. Mert ha elfelejtem akkor azok a pillanatok is bele fognak tartozni amiket kincs ként őrzök. Most hogy vissza gondoltam arra az estére,-ami még mindig nem tiszta, és nem tudom mit fogok mondani a rendőröknek ha kérdeznek róla-amikor Louis miatt leittam magam szégyen tölt el. Mert ha gondolkoztam volna, és kicsikét felidézem a Louissal töltött napjaimat rájöttem volna az igazságra. Nem pedig beképzeltem volna magamnak hogy Eleanorral van. Csak az a baj hogy mikor csalódott, szomorú vagy nem veszed észre magad körül a dolgokat. És az még egy lapáttal tett rá hogy megtudtam az anyám titkát ami lehet hogy nem is titok csak előlem volt.

  A tegnap délutánt elbeszélgettem a könyvmollyal, és kiderült hogy Emilynek hívják, 22 éves, van egy húga és egy öccse, a gimibe több fiú is kihasználta amitől összetört és ennek is van külön története amire este sor került. Én is beszámoltam pár dologról az életemből. A szüleimet, Louist, Harryt és Spencert. Vagyis minden sérelmem. Olyan jó volt kiadni magamból újra! Megkérdeztem mióta van itt, amire csak annyit felelt egy ideje, szóval ennek is van egy history-ja  amit még nem akar velem megosztani. De remélem nincs semmi komoly baja  mert eléggé megkedveltem.  Kedves, együtt érző, szőke hajú csajszit. Akár Gigi, de ő egy született egyéniség. A Gigivel való beszélgetésem segített emlékezni.
  A fejem pulzál  és akármennyire próbálom elterelni a figyelmem Louisról, egyszerűen nem megy. Minden ajtó nyílásnál arra várok hogy betoppanjon de eddig csak a nővér volt kétszer, és Emilynek a szülei. Nem lehettek idősebbek 40-nél. A anyját Mrs. Brooknak hívták. Születési nevét nem tudom mert így mutatkozott be. Kedves nőnek tűnik, de hogy mondjam, fura. Az apjával, akit William Brooknak hívnak minden kérését teljesítik a lányuknak, minden apró történésre odafigyelnek mintha az lenne az utolsó. Van egy sejtésem de remélem hogy tévedek.  Pedig sok minden egyezik. A soványság, sápadtság, és ahogy minden apró jelentéktelen történésre oda figyel. Bár az utóbbi személyiségtől függ. Szívből remélem hogy tévedek! Most kint beszélgetnek. Nyilván olyan téma amiről nekem nem kell tudnom. Kicsit rosszul esik de mit várok? Csak egy szobatárs vagyok.
 Az ajtó nyitódott, bennem ezernyi pillangó támadt fel és bizakodva emeltem fel a fejem az illetőre. A pillangók eltűntek, és bár egy kicsit elszomorodtam de örültem a felém tartó lánynak, akinek hatalmas mosoly volt az arcán és döbbent tekintete. Egy kisebb ajándék szatyor volt nála, amire már belül megforgattam a szemem. Elvigyorodtam majd térdre álltam az ágyon és bár, még jobban megfájdult tőle a fejem de amint az ágy széléhez ért megöleltem és ő viszonozta.
-Annyira aggódtam! -húzz magához erősebben.
-Pedig nem kellett volna. -sóhajtottam fel és egy kicsit otthon éreztem magam legjobb barátnőm ölelésébe. Az orrom átjárta  kellemes parfümjének illata, ami asszem Armani volt.
-De kellett volna! -enged el karjai közül  és leült mellém. -Nézd mit hoztam neked! -lelkesedett. Helyet foglaltam mellé, és belekezdtem.
-Miért?! -néztem rá unottan.
-Hát azért hogy legyen. Amúgy a többiek is hoztak, csak ők nem akarnak bejönni ha nem keltél fel. Azért akkor jönnek ha tízpercnél tovább maradok. -magyarázta, majd a kezembe adta a szatyrot.  A szívem megint reménykedni kezdett. Egy másik pedig félni. A félelem pedig Harry volt.
-Ő is? -tettem fel a kérdést bizakodva.
-Nem. -sóhajtott. -Nem tudjuk hol van..De hogy vagy? -terelte a témát.
-Fáj a fejem, de amúgy  semmi azon kívül hogy majdnem elvesztettem a memóriám és a kómába esés is a pakliba volt. Ja és nem emlékszem arra az estére sem.
-Én is gyászos lettem mikor megtudtam. Szinte alig bírtam aludni. És Louis áá. Nem haragudhatsz rá..
-Nem is haragszom! -vágtam a szavába. Elképedve pillantott rám mire én megvontam a vállam és a párnám alól kivettem az üzenetét. - És Emily elmesélte  nagy vonalakban mi történt míg én "csicsikáltam" -tettem idézőjelbe a csicsikál szót.
-Ez olyan édes! -húzta el a száját miután vissza adta a kezembe a kis cetlit, amit visszatettem  a helyére.
-Te jól vagy? -tettem a vállára a kezem.
-Persze. -fordította felém a tekintetét és elmosolyodott. -Semmire sem emlékszel az estéből? -terelt még egy  témát. Megint. Ezt még nem ússza meg ilyen könnyen!
-Arra emlékszem hogy még mielőtt elmentünk, Harry eljött hozzám és mondani akart valamit de nem hallgattam meg, utána megtudtam miért váltak el a szüleim. De csak képkockák jönnek be.....mikor ittam, és mikor bementem a mosdóba de az olyan homályos. -Most hogy visszatekintettem beugrott egy fátyolos kép, de azonnal elmosódott mikor eltöprengtem mit akart mondani Harry. Egy pillanatig tudtam elmerengni ezen és azon is hogy ha sokat agyalok lehet eszembe jut. Hisz az orvos is azt mondta előbb vagy utóbb minden tiszta lesz. Persze más szavakkal.
-Elmentem érted gyalog de egész úton nem voltál hajlandó szólni egy szót se. Magadba duzzogtál, és teljesen elvoltál magaddal. Hiába próbáltam belőled kihúzni valamit, nem ment. Csak akkor mikor már nem egy pohárral húztál le. Aztán dülöngélve  mentél a mosdóba. Akkor felhívott Lou, és teljesen ki volt akadva, ahogy én is rá. Elmondtam hol vagyunk, aztán miután negyed órája bent voltál utánad mentem, és a földön találtalak meg az egyik wc-ben, a fejed véres volt. Be pánikoltam és remegő kezekkel hívtam a mentősöket. Sajnálom hogy nem mentem utánad, és az anyádat is. -Többször is elemeznem kellett a halottakat. Nem a legértelmesebben fogalmazott, de számomra megfelelő volt. Sírógörcs jött rám, nem tudtam mire gondoljak először is.
-Kérlek ne sajnáld nem tudhattad! Szerintem apámat kéne sajnálni amiért egy köcsög... -Próbáltam lenyugodni hosszú lélegzet vételek közepette. -Nem érdekel! Nem az apám!
Csend állt körénk. Gigi nem tudta mit is mondhatna míg én teljesen elméláztam a gondolataimban. Vajon min veszekedhettek? Nyilván rólam. Uhh. És miért jött utánam? Mit csinált mikor megtudta?  Mit érzett? Ha Louissal történt volna az ami velem, ...nincsenek szavak mit éreztem volna. Nem is akarom azt érezni! Már a gondolatától is facsaró üzemmódba kapcsolt a  szívem, amit muszáj volt valahogy megszüntetnem.
-Mit mondott amikor elmondtad neki? -súgtam, mintha nem is akarnám megtudni.
-Azt hitte csak viccelek. Vagy lehet akarta. Kérdezősködött. Elsápadt és olyan fájdalmas arca volt ami még nekem is fájt. Nekem kellett kihúznom mert lefagyott. Aztán mikor odaértünk, először elment megkeresni, aztán sírt, kiment sírt, rugdosta, püfölte a szemetest, utána már hazamentem. -foglalta össze nagy vonalakban. A szívem egy nagyot dobbant, megremegett a kezem. Olyan érzelem volt, mintha a világ összes jó érzését nekem ajándékozták volna. Köpni nyelni nem tudtam, egyszerűen ezt a pillanatot elraktároztam volna. Ez az egész olyan értelmetlennek tűnik. Nem értem mit csinál, csak azt hogy vele akarok lenni. Minden percben, órában, napban. Vele kelni, vele lefeküdni, vele álmodni. Mindent akarok ami Ő. Az örült, komoly. aggódó, vicces srácot akarom. Ilyen érzés megörülni valakiért!  várjunk csak valami nyikorgott? Azonnal oda kaptam a tekintetem, amin 4 bejövő srácot láttam, előttük pedig az anyámat. A szívem megint dobbant egy nagyot, és muszáj volt eltüntetnem az érzést amit érzek, még ha nem is akartam. Mikor Liam becsukta maga mögött az ajtót néztek végre előre, és bár Gigi eltakart, de még így is észrevettek. Az arcuk felvidult, ha lehet ha nem még több érzés járta át a testem, ami végig haladt az ereimben, egészen a szívemig. Döbbenet és megkönnyebbülés tükröződött az arcukon, ám Harryn emellett volt most valami más is, amire nem volt elég időm kiolvasni, mert a fiúk egyszerre támadtak le kérdésekkel.
-Jól vagy? -kérdezte Liam.
-Nem fáj semmid? -tette fel Zayn.
-Ettél már ma? -Ezen elmosolyodtam, és mindegyikünk Niallra pillantott.
-Na jó fogjatok be és gyertek ide! -tettem szét a kezem. Nem kellett több azonnal "megtámadtak", miután a kis szekrényre-ahol a virágok vannak letették a szatyrokat, ahogy én is az ágyra Gigiét.  Nevetve öleltem őket szorosabban, majd Harryre és Anyura pillantottam.
-Szia! -köszönt suttogva Harry, és felemelte a kezét köszönésképpen.
-Szia. -súgtam vissza. Liam és Zayn kibontakoztak ölelésemből de Niall nem akart elereszteni.
-Mi van szőkeség? -bújtam a nyakába.
-Örülök hogy itt vagy! -motyogta hogy csak én halljam.
-Hol máshol lennék ha nem itt- sóhajtottam fel. Pár perc múlva elengedett, én felálltam és belevetettem magam anyám ölelésébe. Mind a ketten tudtuk hogy vannak elmaradt beszélgetéseink de ebben a percben nem igazán zavart bennünket. Egyszerűen csak élveztem anyám ölelését, amit már az összeveszésünk óta meg akartam kapni. 
 Újra visszagondolva ez az érzés még mindig itt van és arra vár hogy elszabaduljon mikor meglássa Őt. Anyuval  nem volt esélyem beszélni, viszont nagyon fantasztikus érzés volt végre újra látni őket, még ha én úgy is hittem nem teltek el napok miután újra találkoztam velük. Persze a szívem végig nyomta az, hogy Harry néha szólt bele a beszélgetésbe, és mindez miattam. Nyilvánvalóan, más lány ezt így tartotta helyesnek, de én valahol a szívem mélyen azt akartam hogy ő is megöleljen, és kérdésekkel halmozzon el, ami noha nem történt meg, de ő azt hitte hogy nem is akarom hogy megtörténjen. Mert nem is akarom, de azt sem akarom hogy miattam csak lessen. De örültem volna neki ha megölel, áá nem tudom minek örültem volna.. A másik hogy Louis hol van, vagy volt? Mit csinál? Kivel? Mért nem jön el, ha még Harry is eljött? Nem értem soha Louist. Van olyan aki meg tudja érteni? Annyira abszurd ez az egész! Arra várok hogy eljöjjön, minden percben és órában, hogy öleljen, csókoljon, de legfőképpen szeressen úgy ahogy senki más. Olyan sovány ez a szerelem. Még magam sem tudom miért..csakhogy mindig történik valami. Akkor volt itt amikor én aludtam. Most nincs itt.
 Kinéztem az ablakon, buta reménnyel hogy meglátom, de mint gondoltam tévedtem. Nem jött el hozzám. Pedig valahol reméltem hogy eljön, de nem jön, mert már lassan sötétedik. Tévedni emberi dolog. Az ajtó nyitódott, bennem ezernyi érzelem futott át újra. Lassan, de biztosan megfordultam, és az ajtóban egy nem várt személy állt. A szívem felpumpált, továbbá még mindig nem hittem el ki áll majdnem velem szemben. Tehát....... hogy?!